Kissé leegyszerűsítve a kérdést: azoknak nem megy, akik nem találják meg az őket megillető helyüket a társadalomban és azoknak megy, akik megtalálják. Akinek nem ismerik el a címét, rangját, cafrangját, társadalmi állását, az szenved, mint a kutya. Akinek elismerik, az virul. Minél idősebb egy bevándorló, annál valószínűbb, hogy odahaza már volt valaki. Amikor megérkezik, akkor legalább egy kis ideig, amíg munkát nem talál, el nem helyezi magát a munkatársai, szomszédjai, ismerősei között, ki nem alakítja a baráti körét, addig egy senki. Ez egy igen keserves helyzet, amitől normális ember igyekszik gyorsan megszabadulni. A többségnek sikerül is.

Fiataloknak, jól képzetteknek gyorsan megy. Nincs semmi gond pl. a magyarországi végzettségek többségének az elismertetésével (az orvosi diplomákat kivéve). Mi több, a magyar oktatási rendszer megkapta a méltó helyét a sorban és ennek megfelelően az oklevelek eggyel magasabb rangot érnek Ausztráliában. A négyéves felsőfokú intézetekben szerzettek Bachelor Degree-nek, az ötévesek Honours Degreenek vagy Masters Degree-nek számítanak. Ez mindjárt jól veszi elő magát. Jó végzettséggel, jó angoltudással lehet jó munkát találni. Aki már sínen van, annak a társadalmi elismertetése jön szinte magától.

A nagy és fontos elismerések - végzettség, munkahelyi beosztás - mellett jól jön ám a kevésbé fontosnak tekintett hobby vagy sport is. Egy sportklubba azonnal be lehet lépni, míg egy rendes fizetett állásra esetleg hónapokat kell vadászni. Ezen a módon ugyanúgy meg lehet szerezni a társadalmi elismerést. Pénz ugyan nem mindig jár vele, de aki tudja helyét ebben a világban, tudja kikhez kell mérnie magát, az sokkal magabiztosabban vághat neki a munkakeresésnek is. Saját tapasztalatból beszélek.

Eszperantistaként rögtön a nyelvtudásomnak és a mozgalmi gyakorlatomnak megfelelő helyet kaptam meg a helyi szervezetben és immár jól értve, sőt nyelviekben túlszárnyalva őket megelégedéssel nyugtázhattam, hogy nem szuperemberekkel kell versenyeznem a munkaerőpiacon, hanem egy ugyanolyan átlaggal, mint Magyarországon.

Hasonló kellemes tapasztalatokról számoltak be azok a disszidenstársaim is, akik a hitük szerinti egyházközség vagy a kedvenc sportjuk helyi csapatában mérhették össze magukat az itteniekkel.

Aki olyan tehetséges, hogy Magyarországon már fiatal kora ellenére is jó beosztásban volt, az csak nem vesztette el ezt a tehetségét és ezért itt hasonlóan jóra tehet szert. A baj azzal van, aki örökölte a helyzetét vagy a kétségkívül különlegesnek számító közép-európai gazdaságfejlődés során egyszerűen "szerencséje volt". Itt a világ az utóbbi néhány évtizedben (na jó, van az ezer év is) más utakon járt, a szerencsés konstelláció nem valószínű, hogy megismétlődik.

Amíg Magyarországról Ausztráliába gyakorlatilag csak disszidálással lehetett átköltözni, addig disszidensek jöttek, önkiválasztásos alapon. Köztük olyan is, akik nem tudták, hogy mi vár rájuk, hogy miféle problémát is akarnak megoldani és erre a megoldást nem a lehető legrosszabb helyen keresik-e? A többség persze egyszerűen csak jobban akart élni és erre itt meg is volt a lehetősége. Itt van mindjárt példának az Öreg Junctioni (magyarul dzsenksoni), aki nagy szerencsénkre hangot is adott az elégedettségének egy internetes fórumon. A helyesíráson és a központozáson javítottam egy kicsit, de azt hiszem, hogy a stílust sikerült megőriznem.