A Magyarországról küldött kérdésekből világosan kitetszik az a feltételezés, hogy Ausztráliában egy egyértelműen ausztrál nép él, amelybe az egy szál bőrönddel megérkező magyarnak be kell illeszkednie, ha a fene fenét eszik is. A valóság sokkal árnyaltabb. Ez itt egy összetett bevándorló-társadalom. Nem egy elenyésző kisebbség olvad be, mindenét feladva, egy elsöprő és egységes többségbe, hanem a legkülönfélébb hátterű, származású, anyanyelvű bevándorlók állnak össze egy vadonatúj nemzetté.

  Antik krikett-meccs hirdetés.A bevándorlásnak sokkal nagyobb szerepe van az ország életében, mint pl. a jelenkori USA-ban. Itt még mindig kevés az ember. Ausztrália területe kb. ugyanakkora, mint az USA-é Alaszka nélkül, de a lakossága csak 20 millió. A külső forrásokra támaszkodó növekedés gazdaságilag szükségszerű, ezt nagyon kevesen vitatják.

A magyarországi hiedelmekkel ellentétben, a bevándorlás nem valami titokzatos, csak a tűzhöz közel lévők számára ismert dolog, hanem, akárcsak az ausztrál politika többi része, teljesen nyílt, nyilvános, megvitatható és jó hangosan meg is vitatott kérdés, gyakori téma a tv-híradóban vagy a napilapokban.

Romper Stomper

A népesség elsősorban európai eredetű, az ázsiaiak csupán 4 és fél százaléknyian vannak. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a Magyarországról frissen érkezettek milyen magától értetődő rasszizmussal tekintenek a "színvak" bevándorlási politika eredményére. - Mit keres itt ez a sok kínai? Hát nincsenek korlátok? - kérdezte egy felháborodott hangú hölgy, mindjárt a telefonos bemutatkozás kezdetén.

Ausztrália egyike a világ legtoleránsabb országainak. A multikulturalizmus általánosan elfogadott, a parlamentben képviselt mindhárom nagy párt által valóban gyakorolt politika. Nincs rasszizmus, és valóban nem létezik semmiféle hátrányos megkülönböztetés.

A Romper Stomper c. ausztrál film - amelyben bőrfejűek Ázsiából érkezett bevándorlókat vernek - bemutatója után Victoria miniszterelnöke felháborodottan nyilatkozta a tévének, hogy: - Igen, vannak rasszista feliratok Melbourne utcáin. Mindegyiket a Romper Stomper forgatócsoportja hagyta hátra. -

Beolvadási kényszer sincs. Ez nem Európa. Az ozzi nép még alig múlt kétszáz éves, még nem felnőtt, érzelmileg és jogilag még mindig nem szakadt le "Anglia mamától", úgy viselkedik, mint egy kisebbrendűségi érzésektől gyötört kamasz. Az ilyen nép nem is lenne képes arra, hogy nagy történelmi múltú, több százezres nagyságrendű bevándorló-közösségeket csak úgy ukk-mukk-fukk beolvadásra kényszerítsen.

49-es ismerősöm meséli, hogy nem sokkal az ideérkezésük után a sydney-i villamoson utazott a barátjával, aki szintén jól megtermett, kisportolt fiatalember volt akkoriban. Magyarul beszélgettek egymás között. A harmadik utas a kocsiban, egy kis ozzi emberke, rájuk szólt: "Speak English!" [Beszéljenek angolul!]. Rá se hederítettek, folytatták a társalgást magyarul. Az útitársuk meg csak nem hagyta abba, egyre mérgesebben kiabált: "Speak English! Don't you hear me? Speak bloody English!" [Beszéljenek angolul! Nem hallják? Beszéljenek angolul, a francba!]. Erre egyikük megragadta és kidobta a robogó villamosból.

Ma egy ilyen jelenet elképzelhetetlen. Először is: nincs villamos Sydneyben. És a villamoson kívül valami más is megváltozott. Legalább olyan nagymértékben, mint a főutca, amikor felszedték a síneket. Az előbbi történetben szereplő, kulturális és nyelvi beolvasztásra oly vakmerően elszánt emberkének az unokája ma az adója egy részét arra áldozza, hogy a bevándorlók gyerekei az óhaza nyelvét tanulják az állami iskolában. Egy másik részét pedig arra, hogy külföldi tévéhíradókat - immár magyart is - mutassanak be az állami tévében.